Legalább ötször kezdtem el ezt a könyvet, újra és újra, legelőször még a magyarországi megjelenése előtt. Azóta is őrzök egy nagyon különleges verziót a magyar változatból. Végigolvasni mégsem sikerült sosem.

A történet címe, a történet eleje olyan felfoghatatlan magasságokat és mélységeket ígér, amiktől mindig tartottam egy kicsit. A történet egy testvérpár expedícióját meséli el a Puhr-Ri-hoz, a Repülő hegyhez, ahonnan csak az egyikük tér vissza élve. 
Miközben az úton előre felé haladnak, visszafelé is mennek a múltba, egészen a közös gyermekkor emlékeiig. Az expedíció nem csak a Puhr-Ri meghódításáról, de a saját életük, az egymáshoz való viszonyuk átértékeléséről (megismeréséről is szól). 
A történetben nemcsak a hegy repül, de a szavak is, mintha felhőkön egyensúlyoznának. És ez nyilván a fordításnak is köszönhető. Nagyon emelkedett, nagyon szép mondatok építik fel. A szöveg szépsége pedig elég jól harmonizál az emlékezés kicsit felhőfoszlányos, kicsit párás gondolataival.
Két dolog nem tetszett: Az egyik a "háló" szó használata a web-re. Tudom, hogy egyetlen másik szinonima sem illett volna ebbe a szövegbe, és minden más elrontotta volna, de akkor is nagyon furcsa volt.
A másik pedig a szerelmi szál... Nekem egyáltalán nem kellett volna bele. Persze a két testvér egymáshoz való viszonyának megismeréséhez, az életben maradó testvér saját útjának felismeréséhez fontos volt az is, hogy a testvéri köteléken kívül legyen egy másfajta emberi kapcsolat is a történetben. De ez a szál számomra átbillent egy giccses, nyálas valamibe egy idő után, és kifejezetten zavart.

De mindezzel együtt nagyon szép. A szavak, a tájak, a mélységek, a magasságok.

Ami Nyemát és a nemzetségét
és engem és nyilván a legtöbb embert
életben tartja,
az alighanem azzal a néha vigasztaló,
néha fenyegető rejtéllyel kapcsolatos,
hogy bárhol vagyunk is, nem mi vagyunk
az egyedüliek:

Mindig van ott még valaki,
aki legalábbis tud rólunk, aki nem ereszt,
vagy akit mi nem eresztünk el,
valaki, aki emlékeinken,
félelmeinken és reményeinken átvonul,
a karjaiban tart, melenget,
szánkba teszi az ételt,
vagy lihegve, énekelve
egy ágakból és bőrökből tákolt szánra tesz,
és kivonszol a kősivatagból.

10/9

Christoph Ransmayr: A repülő hegy
Kalligram, Pozsony, 2008

Hiába tartják Kleistet az egyik legnagyobb német drámaírónak, egy irodalmi szemináriumon elhangzottakon kívül nem találkoztam a műveivel sosem. Abból az irodalmi szemináriumból is leginkább csak annyi maradt meg, hogy nem volt teljesen normális, és hogy társat keresett és talált az öngyilkosságához. De ezeknek az információknak nyilván az ég világon semmi köze a szerző irodalmi jelentőségéhez. Itt volt az ideje legalább alapműveken keresztül megismerkedni vele.

Kohlhaas Mihály:
A történet egy  jómódú lócsiszárról szól, akinek két lovát önkényesen és jogtalanul lefoglalja a tronkai Vencel várúr. Mikor Kohlhaas kártérítésért folyamodik, és panaszait sorra elutasítják (sőt még az illetékesek kezébe sem jut el), majd mikor a kérvény eljuttatása közben felesége annyira megsebesül, hogy később belehal, Kohlhaas úgy dönt, hogy saját magának szolgáltat igazságot.

De a könnyebbik út és az igazság közül mindenki inkább a könnyebbiket választja, az igazság amúgy sem érdeke senkinek, az ügy lezárása viszont annál inkább (különösen, hogy Kohlhaas például városokat gyújt föl a tronkai Vencel várúr üldözése közben).

Elég kilátástalan, és szomorú dokumentuma ez a kisregény annak a teljesen valóságos helyzetnek, hogy az igazság nem mindig győz, hogy ha az ember megfelelő rokoni/baráti kapcsolatokkal rendelkezik, akkor az érdekében figyelmen kívül maradhatnak panaszok, megúszhatók büntetések, ilyen kapcsolatok híján viszont a törvény szigorúan és kérlelhetetlenül büntet.

Homburg hercege:
Gondolom, hogy nem emiatt a dráma miatt tartják Kleistet kiemelkedőnek, de egyébként egy kedves történet egy kicsit bárgyú, végtelenül naív és nem teljesen a földön járó főhősről. Néhány zseniális mellékszereplővel (pl. a választófejedelem). Színpadon látva valószínűleg nagyon jó lehet.

10/8

Heinrich von Kleist: Kohlhaas Mihály / Homburg hercege
Európa Könyvkiadó, Budapest

Amikor tizenvalahány éves koromban először találkoztam A Végtelen Történet címével, sosem értettem, hogy lehetett ilyen elborzasztó címet adni egy könyvnek. Olvastam, hogy a legtöbb olvasni szerető gyerek (beleértve a történet főhősét is) vonzónak találja ezt a címet. Egy történet, ami soha nem ér véget... 
Olvasni szerető gyerekként engem mindig a történetek egésze érdekelt, beleértve a végüket is, és úgy gondoltam, hogy ha létezik könyv, amit soha nem fogok elolvasni, akkor az A Végtelen Történet.
Aztán láttam az első filmet, és ettől kezdve sokkal nyitottabban viszonyultam a könyvhöz is...

A mese egy a valóság elől a könyvekbe, történetekbe menekülő kisfiúról szól, aki A Végtelen Történetet olvasva ráébred, hogy neki kell megmentenie Fantázia világát. 
A történet első fele egész izgalmas volt, bár a film képi világa sokkal jobban tetszett, mint a könyv oldalain szavakkal felvázolt világ, azért nem okozott komolyabb csalódást. Az az elejétől kezdve világos volt, hogy Barnabás nem egy észlény, hiába szeret olvasni... De nem volt ezzel semmi gond nagyjából a könyv második feléig, ahol ő maga is Fantáziába került, és sokkal nagyobb szerepet kapott, mint korábban. Ahogy az olvasóból aktív résztvevőjévé vált a történetnek elkezdett bután és felszínesen, rettenetesen idegesítően viselkedni, viszont az is igaz, hogy bár külső segítséggel, és elég sokára, de legalább felismerte ezt.

A Fantázia-beli lények viszont nagyon jópofák, még a gonoszok is. Annyira kreatívak és sokszor viccesek, hogy alig vártam, mikor tűnik fel egy újabb faj. 
De összességében nem voltam elragadtatva a könyvtől. Mert olyan üzenetet hordoz, ami szerintem egyszerűen tévedés.
Például attól, hogy egy gyerek szeret olvasni és van fantáziája még nem lesz semmivel sem több, vagy jobb, mint mások. De jobb, meg több lehet(ne), ha hajlandó a dolgok mélyére nézni, felismerni az igazi értékeket, tenni a dolgokért, amiket szeretne. Barnabás ehhez képest szépséget (!) meg fizikai erőt (!) kér Fantáziában (nem ám igaz barátságot, meg megértő apát, meg több eszet...). Bár tény, hogy annyira unszimpatikus lesz ekkorra már, hogy nyilván nincs az az olvasó gyerek, aki róla akarna példát venni.
Végül pedig minden jóra fordul, még Barnabás is felismeri, hogy nem a felszínes dolgok számítanak, és hogy ha bízik magában, akkor nagy dolgokra képes (varázslatos külső, és varázslatos erő nélkül is).

10/4

Michael Ende: A Végtelen Történet
Árkádia, Budapest, 1985

Elég sokat vártam ezzel a bejegyzéssel, pedig a nagy részét rögtön a könyv elolvasása után megírtam. Azóta némileg ülepedett a dolog, de nem gondolok rá azóta sem máshogy: nehéz, nyomasztó, de gyönyörű szép. Amíg olvastam, éjszakánként a könyvvel álmodtam...

A Katalin utca három, egymás szomszédságában lakó család gyermekeinek életéről szól, a megismerkedésüktől felnőtt korukig. Arról, hogyan válik a boldog és gondtalan gyermekkor egyetlen pillanat alatt soha vissza nem hozható ábránddá, és hogyan lehet elviselni azt, ha a világban zajló események a családok privát életébe is beleszólnak (és nem csak beleszólnak...). 
A történet valójában végtelenül egyszerű, de az elbeszélés módja, a különböző nézőpontok megmutatása rendkívül összetetté teszi. Annak ellenére, hogy minden szörnyűség, és minden tragédia megtörténik (vagy érezhetően megtörténhetne) benne, ami a 40-es 50-es években Magyarországon megtörténhetett, nekem valahogy megkönnyebbülés és feloldozás volt a történet vége. Mert bár mindenki szenved, és mindenki küzd, azért a kilátástalanság érzését én egyetlen szerepől esetében éreztem csak, aki annyira ellenszenves volt az elejétől kezdve, hogy az ő fájdalmát nem kifejezetten tudtam átérezni (pedig E/1-ben csak ő szólal meg a történetben, szóval gondolom, hogy alapvetően szimpatizálni kellett volna vele).

Nagyon tetszett az élet és a halál viszonya, az a felfogás, hogy aki egyszer élt, az mindörökké él, hogy a halál csak egy másik dimenzió, de nem elmúlás. S nyitottság kérdése, hogy hajlandóak vagyunk-e felismerni az elveszettnek hitt, szeretett személyt, amikor előttünk "áll".

Egyszerű lenne a történet szereplőinek személyes tragédiáit (és itt elsősorban a boldogtalan és kilátástalan életre gondolok) a társadalmi és politikai környezetre fogni. Mert háború van, meg zsidóüldözés, aztán kommunizmus, és mindig lehet valamit okolni azért, amiért az élet rossz és nehéz. De ezeknek az embereknek a boldogsága nagyon kicsi részben múlott a külső körülményeken. A saját önzésük, birtoklási vágyuk, az egymás közti kommunikáció szinte teljes hiánya vezeti az életüket tragikus irányba. 

Nem könnyű. Nagyon szomorú, viszont szerintem nagyon szép történet (főleg az élet-halál összefüggésében). Ajánlom.

10/9

Szabó Magda: Katalin utca
Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1969

Mostanában egészen kevés idő jutott az olvasásra, az elmúlt egy hónapban mindössze egyetlen könyvet olvastam el. Ivo Andric Nobel-díjas regényét egy ismerősöm ajánlotta néhány évvel ezelőtt, és bár rögtön beszereztem, egészen sokáig halogattam az elolvasását. 

A történet a boszniai Visegradon játszódik, ahol az elillanó évszázadok közben örök változatlanságban ível át a híd a Drinán. Az évszázadok alatt (sőt, évtizedek alatt is) néhányszor kifordul a sarkából a világ: a kelet és nyugat határán fekvő város élete hol békésen, hol rettegésben telik, változnak az uralkodók, az országhatárok, az emberek, az épületek, a szokások, a vallások, mégis minden változás annyira észrevétlen, annyira magától értetődő, hogy valójában olyan, mintha semmi sem változna.
A híd körül változatos és mozgalmas epizódok követik egymást, de minden esemény és történet valójában csak azt mutatja meg, hogy minden örök, mégis elmúlik az idővel. Hogy minden egyes ember egyszerre jelentős és jelentéktelen a világban. Hogy az igazán fontos dolgok nem mindig felismerhetők, és hogy a teljesen különböző utak (hitek, eszmék, stb.) a legtöbbször ugyanabba az irányba vezetnek.
A történet a híd építésétől (1500-as évek második fele) az első világháborúig meséli el a visegradiak életét. Ekkor még - "minimális" sérülést leszámítva - áll a híd. Végülis megvan az az illúzió, hogy létezhetnek dolgok a világban, amit az emberek elszánt pusztítási vágya se tud lerombolni...
De amikor a regény született, 1945-ben, a híd nagyjából így festett...

Rettenetsen megrázó könyv, és örülök, hogy ennyi időt hagytam az olvasására, mert így volt ideje leülepedni bennem az egyes epizódoknak is. Bár a karóba húzós rész azóta is kísért. Minden súlya és mélysége ellenére nagyon könnyed, és nagyon olvasmányos, nem is értem, hogy lehetett ilyen súlyos dolgokat, ilyen könnyedén leírni... 

Két fő gondolat fogalmazódott meg bennem a végére:
- Ez az egyik. 

- A másik pedig egy részlet a Gilgames eposzból:

Építesz kő- meg téglaházat? Veszel magadnak feleséget?
Megosztozol testvéreiddel? Kötésteket cserépre vésik?
Mire mindez? Mi tart örökké? Ház? Egyezség? Jelek? Kötések?
Tudod: mindez nagyon mulandó! Sírtábláid is elenyésznek!

10/10

Ivo Andric: Híd a Drinán
Európa Könyvkiadó, 1982

Hosszan időzök a könyvespolc előtt minden alkalommal, amikor új könyv olvasásába kellene fognom. Van úgy, hogy hiába a rengeteg könyv, a széles választék valahogy egyik sem szimpatikus. De előbb utóbb úgyis el akarom olvasni az összeset... úgyhogy, mivel legutóbb sem tudtam dönteni, azt a könyvet választottam, ami sorban a legelső volt. 

Margaret Atwood neve újabban elég gyakran szembejön velem, de eddig nem olvastam tőle semmit. A vak bérgyilkost több mint 10 éve bizalmatlanul méregetem a polcomon. Ideje volt már, hogy sorra kerüljön.
A történet egy kanadai gyáros család bukásáról szól, egyéni sorsokkal és tragédiákkal, és történelmi viszontagságokkal szorosan összefonódva. 
Nagyon tetszett a történet szövése, az elbeszélés újsághírekkel, és a történeten belüli regény részleteivel való meg-megszakítása. A fülszövegben ígért titokzatosságot ("azonosítatlan, gazdag fiatalasszony", "semmi nem az, aminek látszik" stb) hiányoltam - szerintem nem volt benne semmi titokzatos. A fiatalasszony kiléte egészen hamar világossá vált, és számomra az elejétől fogva minden annak látszott, ami. Mindenkiről tudni lehetett már az elején, hogy nagyjából milyen minőségű szerepe lesz a történet alakulásában, szóval minden és mindenki pontosan az volt, aminek látszott. 
Viszont az elbeszélés módja, a mondatok szerkezete, maga a szöveg kifejezetten tetszett. 
Annyira sokat számít az, hogy egy szöveg ilyen igényesen és jól legyen megfogalmazva, megszerkesztve, hogy igazából bármiről szólhatna lelkesen olvasnám minden betűjét.
De a történet is rengeteg érdekes kérdést vet fel, bár bizonyos pontokon kicsit bárgyúnak éreztem. De ennek ellenére olyan mélységű és súlyú problémák merülnek itt föl, mint az emberi élet értelme, a testvéri/anyai/apai/gyermeki szeretet, stb. 
A legfőbb kérdés itt is az, amit már a Lady Chatterley szeretője esetében is emlegettem: Miért él az ember, ha nem önmagáért, nem a vágyai eléréséért?
S hogy nem a halott testvér él-e igazán - akinek halála után rajongói, "könyvének" olvasói lettek, s nem az életben maradt halt-e meg valójában, bár a szíve dobog, az arca ráncosodik, de az élete értelem nélküli és üres? S hogy kb. 560 oldalnyi magyarázkodás értelmet ad-e az amúgy rossz döntésekkel teli, egyszerűbb és kényelmesebb, de keserves és céltalan életnek? Nem. Nem hiszem...

10/8

Margaret Atwood: A vak bérgyilkos
Jelenkor Kiadó, Pécs, 2003

Nagyjából 10 éve próbálom elolvasni ezt a könyvet, többször belekezdtem már, de sosem jutottam túl az első 50 oldalon. Eddig. Most pillanatok alatt a végére értem, és nem igazán értem, hogy korábban ez miért nem sikerült, hiszen kifejezetten könnyű olvasmány.

A történet főhőse egy viszonylag fiatalon kiégett, egykönyves angol író, aki nem igazán találja a helyét a világban. Egy hirtelen sugallattól vezérelve megvásárol egy világvégi francia falucskában lévő chateau-t, és megpróbálja a gyermekkori vidéki nyarak idilljét újraélni.
A történet két idősíkban játszódik: a kilencvenes évek legvégén és a hetvenes években, a boldog gyermekkorban egy angilai faluban, ahol egy mindentudó öregember tanítja és terelgeti a tizenéves főhőst.
A gyermekkor illatai, ízei, érzései, de maga az öregember is megjelenik a jelenben is, a két szál elválaszthatatlanul összefonódik, és a francia chateau-ban kezdetét veszi egy régi-új élet, varázslatokkal, babonákkal, emberi irigységgel/gyarlósággal és ártatlansággal tele.

A történet vége számomra csalódás volt, sokkal többet vártam, több összefüggést,értelmet, meg valamiféle fordulatot, csattanót, de minimum tanulságot. Ehhez képest egy összecsapott semmi kerekedett belőle. Viszont olvasás közben éreztem a dolgok illatát, a péksütemények ízét, de a sokszor gusztustalan, keserű borokét is. Annyira érzékletes és kifejező volt minden apró - a történet szempontjából sokszor mellékes - részlet, hogy maga a történet is sokkal többet érdemelt volna. 

10/6 

Joanne Harris: Szederbor
Ulpius-ház Könyvkiadó, 2005

Sokkal lassabban haladok a blogbejegyzésekkel, mint a könyvek olvasásával, és fenyegetően néz rám már két könyv is, amiket elolvastam, épp csak nem írtam róluk egy árva sort sem eddig.

Nathalie Sarraute könyvét még az előző hónap végén olvastam, de azóta se tudom igazán, hogy mit gondolok róla. Mert valahol érdekes volt, de közben meg az az érzésem, hogy rettentően öncélú és semmilyen. Töredékek, emlékek, epizódok a gyerekkorból, amik zavarbaejtően személyesek, de semmi közöm hozzájuk... 
Egyetlen gondolat járt a fejemben az olvasás közben: hogy bárki írhatna hasonlót. Mindenkit érnek gyerekkorában traumák, életen át tartó élmények, benyomások, amik aztán befolyásolják a személyiségét, a jövőjét, a felnőtt korában megélt dolgokhoz való viszonyát is.

Sarraute gyermekkorának meghatározó pillanatait idézi fel, és már felnőtt fejjel értékeli is őket. Mit látott jól, miben tévedett, mi az, amit tanult belőlük, vagy épp mit nem vett észre bennük. Az Oroszország és Franciaország közti ingázás, a kirekesztettség, a sehová nem tartozás egy kíváncsi kislány, és egy önmagával olykor kritikus, felnőtt nő elbeszélésében jelenik meg. 
Annyira nem tudtam azonosulni vele, hogy minden eseményt a mellékszereplők (anya, apa, mostoha, testvér, stb.) szemszögéből próbáltam elképzelni, és megítélni, pedig a történet csak a kislányra fókuszál. Mindenki más távoli, idegen, nem igazán létező.
Az az érzésem, hogy nem jókor, nem jó lelkiállapotban találkoztam ezzel a könyvvel, mert nyilvánvalóan nem rossz. De számomra nem szólt semmiről. Nem várt tőlem semmit, hogy olvasóként hozzátegyem, hozzágondoljam, mögélássam, és nem is adott semmit, amitől többnek érezném magam. 

10/4

Nathalie Sarraute: Gyerekkor
Magvető Kiadó, Budapest, 1986

Amikor annakidején a Szent Lajos király hídját olvastam, akkor úgy gondoltam, hogy az ilyen könyvek, és az ilyen szerzők miatt érte meg megtanulni olvasni. Amikor egy könyvtár leselejtezett állományában megláttam Thornton Wilder egy másik könyvét, Az androsi leányt, rögtön lecsaptam rá. Annak ellenére, hogy a moly-on például eléggé lepontozták én bizakodva, és pozitív érzésekkel vágtam bele. 

A történet egy görög szigeten, Brynos-on játszódik még a Krisztus előtti időkben, de már a görög aranykor után. Játszódhatna nagyjából bárhol, és bármikor, hiszen amiről valójában szól, az örökérvényű: mi az élet értelme, mikor él igazán az ember, mik az igazi értékek az életben, stb. 
Filozofikus, gondolkodós, cselekmény szintjén szerintem kicsit kevés, és semmilyen, de nem is a cselekmény a lényeg. Az elmélyüléshez viszont a filozofálás nekem kicsit rövid, és felszínes. Mert bár az örök kérdéseket boncolgatja, nem ás eléggé a mélyükre ahhoz, hogy adjon valami többet, valami mást, mint a világirodalom számos más alkotása. Hasonló témában engem a Lady Chatterley szeretője például sokkal jobban magával ragadott, sokkal komolyabb és intenzívebb elmélyülést váltott ki, de Thornton Wilder másik, már korábban emlegetett regénye, a Szent Lajos király hídja is. 
Ezzel együtt a jó könyvek közé sorolnám, és mindenképpen ajánlom, hiszen rövid, tömör, az embert folyamatosan foglalkoztató kérdésekre keres válaszokat, és alapvetően elég igényesen összerakott alkotás.

10/7

Thornton Wilder: Az androsi leány
Kairosz Kiadó, 1997

Lovagiasságból kaptam ezt a könyvet tavaly karácsony környékén valakitől, és már csak emiatt is kitüntetett helyre került az olvasmányaim sorában. Ray Bradburyt meg amúgy is nagyon szeretem azóta, hogy a Marsbéli krónikákat felfedeztem, meg a Fahrenheitet, meg még jónéhány novellát... (Valójában a sci-fi műfajhoz való hozzáállásom neki köszönhetően lett pozitív.)
Szóval lelkes várakozással vágtam bele a Toynbee-átalakító elolvasásába. És nem csalódtam.

A korábban olvasott Bradbury-novellák esetében is jellemző volt, hogy némelyiket teljesen elfelejtem, már rögtön az elolvasás után, viszont mások meg kifejezetten nagy hatással voltak/vannak rám, elgondolkodtatnak, eszembe jutnak azóta is. Ilyen ez a kötet is. Némelyik történetet már most sem tudom felidézni, de a legtöbbet imádtam. A legjobban a címadó novella tetszett, de az Orient-Expresszen utazó kísértet, egy múltba visszautazó, és a jövőn változtatni próbáló ember, és az önmagának gyónó pap meséje is nagyon megfogott. 
Bradbury minden története tud valamit, amivel elvarázsol. Szeretem, hogy egyszerre mély és misztikus, és fantasztikus, de közben szépirodalmi is az egész. Tetszenek a szépen fogalmazott mondatok, az emberi (úgy, mint egyszerre jó és rossz tulajdonságok által egyaránt befolyásolt, életszerűen viselkedő) szereplők, a mondanivaló tömörsége és mélysége.
És minden egyes elolvasott történet után csak egyre lelkesebb vagyok, hogy még szeretnék olvasni tőle. Sokat!

10/9

Ray Bradbury: A Toynbee-átalakító
Agave Könyvek, 2014