Amikor tizenvalahány éves koromban először találkoztam A Végtelen Történet címével, sosem értettem, hogy lehetett ilyen elborzasztó címet adni egy könyvnek. Olvastam, hogy a legtöbb olvasni szerető gyerek (beleértve a történet főhősét is) vonzónak találja ezt a címet. Egy történet, ami soha nem ér véget... 
Olvasni szerető gyerekként engem mindig a történetek egésze érdekelt, beleértve a végüket is, és úgy gondoltam, hogy ha létezik könyv, amit soha nem fogok elolvasni, akkor az A Végtelen Történet.
Aztán láttam az első filmet, és ettől kezdve sokkal nyitottabban viszonyultam a könyvhöz is...

A mese egy a valóság elől a könyvekbe, történetekbe menekülő kisfiúról szól, aki A Végtelen Történetet olvasva ráébred, hogy neki kell megmentenie Fantázia világát. 
A történet első fele egész izgalmas volt, bár a film képi világa sokkal jobban tetszett, mint a könyv oldalain szavakkal felvázolt világ, azért nem okozott komolyabb csalódást. Az az elejétől kezdve világos volt, hogy Barnabás nem egy észlény, hiába szeret olvasni... De nem volt ezzel semmi gond nagyjából a könyv második feléig, ahol ő maga is Fantáziába került, és sokkal nagyobb szerepet kapott, mint korábban. Ahogy az olvasóból aktív résztvevőjévé vált a történetnek elkezdett bután és felszínesen, rettenetesen idegesítően viselkedni, viszont az is igaz, hogy bár külső segítséggel, és elég sokára, de legalább felismerte ezt.

A Fantázia-beli lények viszont nagyon jópofák, még a gonoszok is. Annyira kreatívak és sokszor viccesek, hogy alig vártam, mikor tűnik fel egy újabb faj. 
De összességében nem voltam elragadtatva a könyvtől. Mert olyan üzenetet hordoz, ami szerintem egyszerűen tévedés.
Például attól, hogy egy gyerek szeret olvasni és van fantáziája még nem lesz semmivel sem több, vagy jobb, mint mások. De jobb, meg több lehet(ne), ha hajlandó a dolgok mélyére nézni, felismerni az igazi értékeket, tenni a dolgokért, amiket szeretne. Barnabás ehhez képest szépséget (!) meg fizikai erőt (!) kér Fantáziában (nem ám igaz barátságot, meg megértő apát, meg több eszet...). Bár tény, hogy annyira unszimpatikus lesz ekkorra már, hogy nyilván nincs az az olvasó gyerek, aki róla akarna példát venni.
Végül pedig minden jóra fordul, még Barnabás is felismeri, hogy nem a felszínes dolgok számítanak, és hogy ha bízik magában, akkor nagy dolgokra képes (varázslatos külső, és varázslatos erő nélkül is).

10/4

Michael Ende: A Végtelen Történet
Árkádia, Budapest, 1985