Elég sokat vártam ezzel a bejegyzéssel, pedig a nagy részét rögtön a könyv elolvasása után megírtam. Azóta némileg ülepedett a dolog, de nem gondolok rá azóta sem máshogy: nehéz, nyomasztó, de gyönyörű szép. Amíg olvastam, éjszakánként a könyvvel álmodtam...

A Katalin utca három, egymás szomszédságában lakó család gyermekeinek életéről szól, a megismerkedésüktől felnőtt korukig. Arról, hogyan válik a boldog és gondtalan gyermekkor egyetlen pillanat alatt soha vissza nem hozható ábránddá, és hogyan lehet elviselni azt, ha a világban zajló események a családok privát életébe is beleszólnak (és nem csak beleszólnak...). 
A történet valójában végtelenül egyszerű, de az elbeszélés módja, a különböző nézőpontok megmutatása rendkívül összetetté teszi. Annak ellenére, hogy minden szörnyűség, és minden tragédia megtörténik (vagy érezhetően megtörténhetne) benne, ami a 40-es 50-es években Magyarországon megtörténhetett, nekem valahogy megkönnyebbülés és feloldozás volt a történet vége. Mert bár mindenki szenved, és mindenki küzd, azért a kilátástalanság érzését én egyetlen szerepől esetében éreztem csak, aki annyira ellenszenves volt az elejétől kezdve, hogy az ő fájdalmát nem kifejezetten tudtam átérezni (pedig E/1-ben csak ő szólal meg a történetben, szóval gondolom, hogy alapvetően szimpatizálni kellett volna vele).

Nagyon tetszett az élet és a halál viszonya, az a felfogás, hogy aki egyszer élt, az mindörökké él, hogy a halál csak egy másik dimenzió, de nem elmúlás. S nyitottság kérdése, hogy hajlandóak vagyunk-e felismerni az elveszettnek hitt, szeretett személyt, amikor előttünk "áll".

Egyszerű lenne a történet szereplőinek személyes tragédiáit (és itt elsősorban a boldogtalan és kilátástalan életre gondolok) a társadalmi és politikai környezetre fogni. Mert háború van, meg zsidóüldözés, aztán kommunizmus, és mindig lehet valamit okolni azért, amiért az élet rossz és nehéz. De ezeknek az embereknek a boldogsága nagyon kicsi részben múlott a külső körülményeken. A saját önzésük, birtoklási vágyuk, az egymás közti kommunikáció szinte teljes hiánya vezeti az életüket tragikus irányba. 

Nem könnyű. Nagyon szomorú, viszont szerintem nagyon szép történet (főleg az élet-halál összefüggésében). Ajánlom.

10/9

Szabó Magda: Katalin utca
Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1969