Legalább ötször kezdtem el ezt a könyvet, újra és újra, legelőször még a magyarországi megjelenése előtt. Azóta is őrzök egy nagyon különleges verziót a magyar változatból. Végigolvasni mégsem sikerült sosem.

A történet címe, a történet eleje olyan felfoghatatlan magasságokat és mélységeket ígér, amiktől mindig tartottam egy kicsit. A történet egy testvérpár expedícióját meséli el a Puhr-Ri-hoz, a Repülő hegyhez, ahonnan csak az egyikük tér vissza élve. 
Miközben az úton előre felé haladnak, visszafelé is mennek a múltba, egészen a közös gyermekkor emlékeiig. Az expedíció nem csak a Puhr-Ri meghódításáról, de a saját életük, az egymáshoz való viszonyuk átértékeléséről (megismeréséről is szól). 
A történetben nemcsak a hegy repül, de a szavak is, mintha felhőkön egyensúlyoznának. És ez nyilván a fordításnak is köszönhető. Nagyon emelkedett, nagyon szép mondatok építik fel. A szöveg szépsége pedig elég jól harmonizál az emlékezés kicsit felhőfoszlányos, kicsit párás gondolataival.
Két dolog nem tetszett: Az egyik a "háló" szó használata a web-re. Tudom, hogy egyetlen másik szinonima sem illett volna ebbe a szövegbe, és minden más elrontotta volna, de akkor is nagyon furcsa volt.
A másik pedig a szerelmi szál... Nekem egyáltalán nem kellett volna bele. Persze a két testvér egymáshoz való viszonyának megismeréséhez, az életben maradó testvér saját útjának felismeréséhez fontos volt az is, hogy a testvéri köteléken kívül legyen egy másfajta emberi kapcsolat is a történetben. De ez a szál számomra átbillent egy giccses, nyálas valamibe egy idő után, és kifejezetten zavart.

De mindezzel együtt nagyon szép. A szavak, a tájak, a mélységek, a magasságok.

Ami Nyemát és a nemzetségét
és engem és nyilván a legtöbb embert
életben tartja,
az alighanem azzal a néha vigasztaló,
néha fenyegető rejtéllyel kapcsolatos,
hogy bárhol vagyunk is, nem mi vagyunk
az egyedüliek:

Mindig van ott még valaki,
aki legalábbis tud rólunk, aki nem ereszt,
vagy akit mi nem eresztünk el,
valaki, aki emlékeinken,
félelmeinken és reményeinken átvonul,
a karjaiban tart, melenget,
szánkba teszi az ételt,
vagy lihegve, énekelve
egy ágakból és bőrökből tákolt szánra tesz,
és kivonszol a kősivatagból.

10/9

Christoph Ransmayr: A repülő hegy
Kalligram, Pozsony, 2008