Úgy tűnik, újabban megtalálnak könyv formájában is azok a történetek, amiket filmen már láttam valamikor. Ilyen történet Audrey Niffenegger regénye is, ami teljesen váratlanul került hozzám nemrég. 
Szerettem volna elolvasni már egy ideje, mert a film annakidején nem tetszett, viszont az időutazás témája, meg egyáltalán az idő misztikuma nagyon érdekes volt. Azt reméltem, hogy a könyv majd kárpótol a film kapcsán ért csalódás miatt.

A történet egy olyan férfiről szól (bármi mást is sugall a cím), aki genetikai "problémája", vagy "adottsága" miatt képes az időutazásra. Ennek köszönhetően szeret bele leendő felesége, de az élete minden igazán fontos pillanatát időutazóként éli meg. Nekem ez a téma, és ez az ötlet nagyon tetszik. Olyan ellentmondásos kérdéseket vet fel, olyan helyzeteket teremt, amiken a végtelenségig lehetne gondolkodni. Hogyan lehet valaki kvázi egyszerre a múltban, a jövőben és a jelenben? Változik-e bármi a jelenben akkor, ha a múltban megváltoztatunk valamit? Meg lehet-e egyáltalán változtatni a múltat? Vagy a jelent? Vagy a jövőt? 
De...  
... már megint van "de".

Van egy jó ötlet, egy jó téma... és egy rettentő gyenge szöveg... Tudom, hogy ez a könyv ponyva, és nem lenne szabad elvárni igényes irodalmi mondatokat ebben a műfajban, tudom... de ha eltekintek az igényes irodalmiságtól, vagy egyáltalán az igényes szövegírástól, akkor is követhetetlen az egész. Rengeteg kisebb "fejezetre", és ezeken belül is számos mégkisebb részre töredezik a történet. Minden E/1-ben, jelenidőben van - a jelenidejű történet meséléstől amúgy is égnek áll a hajam - és a mesélő személye is változik: hol a férfi, hol a nő. Számomra teljesen kaotikus volt az egész, szóval ha nem ugrálna a történet emellett az időben, akkor se lehetne követni.

Elég nagy csalódás, hogy a történet legérdekesebb eleme valójában csak egy mellékes körülmény. Oké, ugrálunk az időben, és a regény elején foglalkozik is a témával a szerző egy kicsit mélyebben, de ennyi. Minden - még az időutazás is - csak körítés egy szerelmi történethez. 
Szeretem én a romantikus regényeket, nem lenne ezzel a témával semmi baj, ha nem lenne üres, és kifejezéstelen, és semmitmondó az egész. Kb. 600 oldal szól erről a kapcsolatról, de ennek ellenére nem érződik az a nagy szerelem, amit verbálisan háromsoronként az arcunkba tolnak. Szerintem attól, hogy folyamatosan szexelnek/szexre gondolnak/szexről beszélnek még nem biztos, hogy szerelmesek egymásba. Sőt. Hol vannak az egyszerű hétköznapok? A meghitt pillanatok? A melegség, az összetartozás, a közös történet? Attól, hogy közös könyvben szerepelnek, ennek a két embernek lelkileg az ég világon semmi köze egymáshoz. Vagy ha van is, az ebből a történetből nem derül ki. Hol van a küzdelem, a szenvedély, a szélsőséges boldogság, vagy hol van a gyötrő szenvedés? Minden, ami a szereplőkkel történik, el van intézve egy vállrándítással. Csak azért sejtjük, hogy éreznek is valamit, mert szavakkal tudatja velünk a szerző: Clare aggódik. Clare szeret. Henry fél. De az érzések ilyenfajta megjelenítése nem nagyon teszi lehetővé az olvasó számára, hogy ő is érezzen. Még a legszomorúbb, legtragikusabb pillanatok is unalmasak. 
Hol vannak a normálisan megírt/fejlődő/kidolgozott karakterek és személyiségek, akik emberiek, lelkük van, és éreznek?

Sajnos nagyon hosszan, és sokáig tudnék negatív dolgokat mondani erről a könyvről, de a legnagyobb probléma az vele, hogy a zseniális alapötlet nem lett odaadva valakinek, aki tud regényt írni, hangsúlyokat elhelyezni, karaktert és történetet építeni, érzéseket megjeleníteni, közhelyeket mellőzni, stb. 
Bármennyire is nem tetszett a film, ott a vizuális eszköztár segítségével azért lényegesen jobban oldották meg a feladatot.

10/0

Audrey Niffenegger: Az időutazó felesége

Athenaeum, Budapest, 2009