Nem nagyon tudok olyan témát, vagy kérdéskört felhozni, ami helytől, és időtől függetlenül mindig ennyire aktuális lenne, mint az emberi kapcsolatok problematikája. Engem már régóta foglalkoztat, hogy egy emberi kapcsolatban (legyen az férfi-nő, szülő-gyerek, barát-barát, testvér-testvér viszonya), ami a dolog természetéből adódóan kompromisszumokkal jár, hogyan őrizhető meg (vagy épp szerezhető vissza) az egyén szabadsága. Hogyan nem lesz egy kapcsolatból fölé-alá rendeltség, vagy rosszabb esetben alá-alá rendeltség? Hogyan lehet kilépni - ki lehet-e lépni - egy nem működő, vagy rosszul működő emberi kapcsolatból, vagy ami talán még nehezebb, egy kényelmes megszokásból?

Ezeket a kérdéseket boncolgatja - méghozzá nagyon érzékenyen, és nagyon érzékletesen - Richard Yates könyve is.

A  regény az 50-es évek amerikájában játszódik, egy optimális esetben idilli közegben, és élethelyzetben. Adott egy fiatal házaspár, két kisgyerek, rendezett kertvárosi házikó, baráti vacsorák… Épp csak semmi és senki nincs a helyén ebben a  történetben. Mindezek a dolgok egy pillanatig sem keltik az idill leghalványabb érzetét sem, sőt egy egész kicsi pozitív érzést sem váltanak ki. Ennek a könyvnek minden sora a kilátástalanságról, az ürességről, az elkeseredettségről szól. 
A rendezett életek valójában ziláltak, a barátságok felszínesek és üresek, az élet értelmetlen és céltalan. 
Az alig harmincéves férj, s a huszonéves feleség ebből a helyzetből, ebből a sivár és üres életből próbál menekülni, teljesen reménytelenül. 

Azon kevés történetek közé tartozik ez, amiket előbb láttam filmen, minthogy a könyvet olvastam volna. Viszont amikor a könyvbe belekezdtem, nem emlékeztem a filmből semmire. Csak egy elég nyomasztó érzés maradt meg, de egyetlen epizódot sem tudtam felidézni. Egészen biztos vagyok benne, hogy - annak ellenére, hogy most még azért emlékszem - idővel a könyvvel is így járok majd. Mert nem az az igazán fontos, ami történik, mégcsak nem is az számít, hogy mi a történet vége. Sokkal fontosabb, az az érzés, ami iszonyú intenzíven van jelen a legelső oldaltól, s aztán se ereszt: hogy a saját életünkért, saját boldogságunkért mi magunk vagyunk a felelősek. És ha rossz döntést hozunk, annak viselni kell a következményeit. Hogy szembe kell nézni a saját hibáinkkal, és fel kell ismerni, hogy mi magunk tehetünk a boldogságunkról, vagy boldogtalanságunkról. Hogy nem - sosem! - valaki más a hibás. Elég fontos tanulság, hogy változtatni mindig lehet, mindig érdemes - lehetőleg minél előbb -, csak elég nehéz. 

Zseniális könyv, ha azt nézzük, milyen intenzíven, és milyen átélhetően ad át érzéseket. De épp ezért engem rettenetesen megviselt, és az az igazság, hogy ha nem kell róla olvasónaplót írnom, akkor félbe hagytam volna - pedig meglehetősen ritkán teszek ilyet. 

Szóval nehéz, és mély, és fájdalmas, de aki elolvassa az vagy bölcsebb lesz, vagy erősebb, vagy jobb ember. Bármelyik is, megéri!

10/10

Richard Yates: A szabadság útjai
Partvonal, Budapest, 2009

Manapság egyre elterjedtebb az a felfogás, hogy nem szabad küllem alapján ítélni, de muszáj azzal kezdenem, hogy én egyszerűen imádom ennek a könyvnek a borítóját, és szégyen-nem szégyen, csak azért döntöttem el, hogy elolvasom, mert a borító-grafika tetszett. 
És bár nevetségesek a könyv-kiválasztási módszereim, azért nagyon ritkán fogok mellé. Úgyhogy most is úgy érzem, hogy jó választás volt. Méghozzá nagyon!

A történet 1989-ben játszódik Kelet- és Nyugat-Európa határán - minden értelemben. A történelmi színtér a berlini fal leomlása, és a határnyitás. Annyi különböző rétege és mélysége van a könyvnek, hogy a cselekémény szinte nem is lényeges ezekhez képest. Sokkal többről van itt szó, mint egy kalandos nyaralásról egy 30 éves Wartburggal.

Egyrészt - szerintem - a történet, meg a cselekmény nagyon sodró, nagyon élvezetes és izgalmas. Ha nem nézünk mélyebbre már akkor is érdemes kézbe venni az olvasmányossága és a gördülékenysége miatt. Remek olvasmány, tényleg!

De muszáj mélyebbre is nézni: A férfi-nő kapcsolatról, az összetartozásról és az össze nem tartozásról, a felnőtté válásról és egyszerűen az élet minden dolgáról - is - szól. A sodró cselekmény ellenére nekem olyan mélyen bolygatta meg a lelkemet ez a könyv, hogy egészen meglepődtem. Nagyon sokat lehetne írni a főszereplők karakteréről, jelleméről, illetve, hogy hogyan változik róluk a véleményünk azzal, hogy megismerjük őket egyre jobban a történet során. Nagyon tetszik, hogy a könyv elejétől a legvégéig folyamatosan változnak hol külső, hol belső körülmények, hatások miatt a karakterek. Annyira őszinték, és emberiek, hogy le a kalappal.

Van a történetben egy eléggé szájbarágós bibliai analógia - amit már a címet elolvasva is sejthetünk -, de az Ádám és Éva párhuzam nagyon jól illik a történetbe, nagyon elgondolkodtatóvá teszi - egyrészt a már előbb boncolgatott férfi-nő-összetartozás-stb. szálakat, másrészt - magát a történelmi kontextust is. Mert Ádámról és Éváról - azok nélkül a bibliai idézetek, sőt szemelvények nélkül is, amiket a könyv igyekszik nagyon belénk sulykolni - csak a kígyó, meg az alma, meg a Paradicsomból való kiűzetés jut mindenkinek az eszébe. Szóval ez a szájbarágás szerintem teljesen fölösleges volt a könyv vége felé, de azért nem volt olyan vészes, hogy ne lehetne ezen könnyen és gyorsan túl lépni. De a párhuzam ettől még tényleg fontos. Mert ha a Paradicsomból való kiűzetéssel - és az ezzel járó minden bűnhődéssel, és büntetéssel - állítjuk párhuzamba a nyugat felé megnyíló határokat, és azt a szabadságot, és boldogságot, amit fotók, és újságcikkek ezrei mutatnak erről, akkor azért egy kicsit ellentmondásosnak érződik a dolog... Vagy legalábbis már nem tűnik annyira egyértelműen fekete-fehérnek, mint ahogyan azt történelmi tanulmányaim során, vagy a szüleim elbeszélése alapján gondoltam. 
És nincs válasz, vagy megoldás arra az örök dilemmára se, hogy ki járt jobban: aki kockáztatott és ment, vagy az, aki maradt.

Gondolkodós, de olvasmányos, nem túl hosszú, viszont izgalmas és kalandos. Nagyon ajánlom!

10/9

Ingo Schulze: Adam és Evelyn
Európa Könyvikadó, Budapest, 2009

A vaktában kiválasztott könyveket mindig úgy kezdem el olvasni, mintha mindenízű drazsés dobozba nyúlnék. Szándékosan nem nézek utána, többnyire még a fülszöveget se olvasom el, hogy meghagyjam magamnak a felfedezés minden izgalmát és örömét. 

Jay McInerny könyvére is vaktában esett a választás, és rögtön az első oldal után el is bizonytalanodtam, hogy biztosan jó ötlet volt-e olyan könyveket is írni a Könyvmoly Párbaj listámra, amiktől nem tudom, mit várhatok. De ezt a könyvet végül nem bántam meg. Persze ijesztő az elbeszélés módja, de az mégijesztőbb, hogy egészen meg lehet szokni, és egy idő után fel sem tűnik, hogy teljesen skizofrén élménynek kellene lennie az olvasásnak (és anélkül, hogy spoilereznék erről nem is tudok többet mondani).

A történet a 80-as évekbeli New York-ban játszódik, ahol a regény "hősei" a nyüzsgő nagyvárosban és a felnőtt életben keresik a helyüket. A regény első fele nekem Gogol csinovnyikait juttatta eszembe, és ettől nem sikerült szabadulnom egészen a könyv végéig. De mindeközben a háttérben az éjszakai őrülettel, divatbemutatókkal, alkohollal és kábítószerrel átitatott lüktetéssel ott van a modern nagyváros, a felhőkarcolók, és a fények.
Érdekes, izgalmas olvasmányélmény, de számomra a legfontosabb része a történetnek az utolsó 50-60 oldalon zajlik, ahol a főhős végre valahára képes valamelyest felnőttként viszonyulni érzésekhez, meg történésekhez, és nemcsak úgy sodródik a semmiben.
Első pillanatban úgy tűnhet, hogy nem teljesen van összefüggés a történet eleje és vége között, sőt még a második pillanatban is volt ilyen érzésem, de ennek ellenére úgy gondolom, hogy ez nem baj, mert minden ember személyisége ellentmondásos lehet, az érzései változhatnak, a gondolatai formálódhatnak. Nem állítom, hogy egy tökéletesen felépített "főhőssel" van dolgunk, és az egész színtér, ahol mozog meglehetősen felszínes, azért mégiscsak sikerül - egy kicsit elnyújtott egysíkú lelki vívódás után, vagy lehet, hogy épp ennek köszönhetően - olyan rétegeit is megmutatni a személyiségének, amit én nem is reméltem.
A történet közepén leginkább egy nagy üresség rémlik, ami valójában ezer irányba elindított, de valahogy kontextus nélkül hagyott szálak kusza gombolyaga, és egy-két szál esetében kifejezetten sajnáltam is, hogy nem lett kifejtve. Valahogy a levegőben lógott az egész. Nem értettem például, miért kap háttértörténetet egy olyan karakter, akivel aztán a szerző nem kezd semmit, egyszerűen el is felejtjük a könyv végére. Viszont biztosan megjegyezzük a "kómabébi" kifejezést. De ennek a kuszaságnak köszönhető, hogy megérthetjük azt az ellentmondást, hogy míg a nyüzsgés és a lüktetés vonz, csábít és magába szippant, egyszerre taszít is.

Érdekes olvasmány, és aki újdonságra, meg kicsit rendhagyó megoldásokra vágyik, annak mindenképp ajánlom. 

10/6 

Jay McInerny: Fények, nagyváros
Európa Könyvkiadó, Budapest, 2007

Jane Austen: Emma

A könyv elolvasásához képest egész sokat vártam ezzel a bejegyzéssel, de most már ideje írni róla, mivel el kell jöjjön a Könyvmoly Párbajos olvasmányok ideje is, ezt viszont még azok előtt olvastam.

Többnyire szeretem - pontosítok: mindig szeretem - Jane Austen könyveit. Könnyű, olvasmányos, elég nyálas ahhoz, hogy a lelkemnek jól essen, de elég intelligens ahhoz, hogy ne verjem a fejem tőle a falba a nyálasság miatt. 

De...
de az Emma nem tetszett. Mármint a többi könyvhöz képest, amiket eddig olvastam tőle. Mert ez egy béna karakter, meg egy béna történet, és az az egy-két intelligens megoldás nem viszi el nekem az egészet a hátán. Emma idegesítően buta - pedig elvileg okosnak van pozicionálva. És igazából ez a legfőbb bajom az egésszel, mert minden más olyan, ahogyan az Jane Austentól elvárható...

Technikai információ, hogy eztán a Könyvmoly Párbajos olvasmányaim következnek, úgyhogy kicsit komolyabb, meg kevésbé hányaveti bejegyzések várhatók.

Vladimir Nabokov: Lolita

Legelőször az jutott eszembe, hogy nem gondolok semmit erről a könyvről. Olyan, mintha csak felszínesen túllettem volna rajta és kész. Pedig ha kicsit jobban magamba nézek azt kell látnom, hoyg rengeteg mindent gondolok. Rádásul már olvasás közben is... annyi mindent, hogy egészen biztosan nem fogom tudni egy szimpla bejegyzésben összfoglalni, még magamnak se.

Van egyrészt a szeretet-börtön kérdése. Hogy az ember csak saját magát szereti, s a másik ember ennek eszköze. Nem pedig a másik embert szeretjük... Hogy a szeretet lehet-e börtön/rabság/kényszer... nyilván nem lehet. 
Aztán meg, hogy mindennek nyilvánvalóan van valamilyen megérthető és felfogható oka. Az ember jellemének, cselekedeteinek, még a megbocsáthatatlan cselekedeteinek is. S hogy léteznek azok a nézőpontok, amelyekből még az elképzelhetetlen, vagy beteges, vagy szörnyű dolgok is maguktól értetődők, és természetesek.

Kevésbé volt átütő, mint amit előzetesen vártam, de ettől még zseniális könyv. 10/10

Karafiáth Orsolya: A Maffia-klub

... pedig egyszerűen rajongok a verseiért. De ez a könyv iszonyúan rossz... nem is értem, mit akart vele... illetve sejtem, hiszen annak a tizenvalahány embernek, akik szerepelnek benne, biztosan szép, vagy vicces emlékeket idéz, és visszarepíti őket a főiskolás gondtalan időkbe... De hogy ezt miért kellett könyv formájában kiadni, egyszerűen nem értem. 

A lényeg: Karafiáth Orsolyától prózát nem szerencsés olvasni. Verseket viszont annál inkább!

J. G. Ballard: A Nap birodalma

Ez a könyv teljesen véletlenül került a kezembe. Nem tudtam róla semmit, a belőle készült filmet nem láttam, szóval minden prekoncepció nélkül vágtam bele. 

Ijesztő, hogy mennyire életformává válhat a háború. Hogy mennyire a hétköznapok részévé, megszokottá válik, s hogy mennyire könnyen lehet alkalmazkodni hozzá. S hogy milyen hirtelen múlik aztán el. Hogy a bombázások és az élet újra normális mederbe zökkenése között néhány hét telik csak el.

Aztán, hogy a háborúnak mennyire más-más vetülete jelenik meg attól függően, hogy angolokról, amerikaiakról, japánokról, vagy kínaiakról van-e szó. De a lényeg mindegyik szemszögből ugyanaz: életben kell maradni.

És gyerekfejjel lehet egy olyan értelmezése is a háborúnak, hogy ez az egész végülis nem olyan nagy ügy.  

"Milyen nehéz megérteni azt az igazságot, amit kínaiak milliói születésüktől fogva tudnak, hogy minden ember reménytelenül halálra van ítélve, és csak magunkat csapjuk be, ha máshogyan képzeljük."

Douglas Adams: Vendéglő a világ végén

Az a helyzet, hogy már az előző rész is kicsit csalódás volt a várakozásaimhoz képest, de mégis minden szempontból sokkal jobb volt, mint ez a kötet. Valami igazán egyedi, igazán mulatságos, igazán különleges dolgot vártam, ehhez képest rettentő unalmas volt, és így a második kötetben már nem kompenzálta ezt a könyv stílusa, ami az első rész esetében még elég jól elvitte a hátán az egészet.

Reménykedve készülök neki a következő részeknek, hátha jobb lesz...

Milan Kundera: Tréfa

Egy közösség, egy rendszer, egy politikai hatalom, ami nem ismeri a tréfát. De ez több, és mélyebb ennél. A tréfát az élet sem ismeri. Tréfáink következményei nem tréfák. Valóságosak. És évekkel, évtizedekkel később már nem mondhatjuk, hogy "hiszen csak tréfa volt". 

Egy olyan korszakról szól, amit csak történelemkönyvekből ismerek, és éppen ezért nem is fogom megismerni igazán soha. Biztosan más szemmel olvassa mindezt az, aki már élt akkor, aki átélte, akivel ilyesmi megtörtént. Én ennél sokkal mélyebbre nézek, és mélyebbre látok - de hogy ott van-e tényleg a mélység... ezt Kunderánál sosem tudom. Nyilván a saját mélységeimet találom meg benne, s lehet, hogy épp ettől jó az egész. 
Kicsit olyan, mintha az egyén felelősségét áthárítaná a körülményekre, meg a korabeli társadalomra, és inkább kérdéseket vet fel, minthogy megválaszolná azt, hogy a saját sorsára milyen hatással lehet az ember?

Minden, még egy tréfa is visszafordíthatatlan, visszavonhatatlan, s kitörölhetetlen, ami történik. A lényeg talán az, hogy túl kell lépni idővel az elszenvedett sérelmeken, a bosszúvágyon, vagy a sajnálkozáson. Hogy semmi, ami a múltban történt nem tűnik el, mégis elmúlik minden. Minden.

"...minden feledésbe merül, és semmi sem tehető jóvá. A jóvátétel (bosszú és megbocsátás) szerepét a feledés veszi át. Senki sem teszi jóvá a megtörtént sérelmeket, de minden sérelem feledésbe merül." (Milan Kundera: Tréfa)

Arthur Schnitzler: Tágra zárt szemek (Álomnovella)

Messzire, és mélyre visz: álom és valóság határára. A valóság épp annyira nem tudatos, mint az álom, de az álom is valóság: hűtlenség, csalás, árulás, bűn. Meg szeretet, bizalom, félelem. S állíthatjuk-e bármelyikről, hogy csak az az igaz?

És a felismerés, hogy a tökéletlenségtől milyen tökéletes egy emberi kapcsolat. Persze ezt lehet, hogy csak én látom tökéletesnek: az egymásba vetett ilyen szintű bizalmat, az összes falak ledöntését, a másiknak való kiszolgáltatottságot, vállalva a sebezhetőséget is. Persze nem tudatosan. 
Ijesztő, hogy a szürreális mivolta ellenére mennyire emberi az egész történet, s hogy ki tud mondani ki nem mondható, fel nem vállalható érzéseket, gondolatokat. S hogy ezeken túl lehet lépni, felül lehet emelkedni. Felül lehet?

"...egy egész emberélet valósága sem jelenti egyben a legbelsőbb valóságot." (Arthur Schnitzler)

"Mert álom a bűn és álom a jóság,De minden álomnál több a valóság" (Karinthy Frigyes)