A vaktában kiválasztott könyveket mindig úgy kezdem el olvasni, mintha mindenízű drazsés dobozba nyúlnék. Szándékosan nem nézek utána, többnyire még a fülszöveget se olvasom el, hogy meghagyjam magamnak a felfedezés minden izgalmát és örömét. 

Jay McInerny könyvére is vaktában esett a választás, és rögtön az első oldal után el is bizonytalanodtam, hogy biztosan jó ötlet volt-e olyan könyveket is írni a Könyvmoly Párbaj listámra, amiktől nem tudom, mit várhatok. De ezt a könyvet végül nem bántam meg. Persze ijesztő az elbeszélés módja, de az mégijesztőbb, hogy egészen meg lehet szokni, és egy idő után fel sem tűnik, hogy teljesen skizofrén élménynek kellene lennie az olvasásnak (és anélkül, hogy spoilereznék erről nem is tudok többet mondani).

A történet a 80-as évekbeli New York-ban játszódik, ahol a regény "hősei" a nyüzsgő nagyvárosban és a felnőtt életben keresik a helyüket. A regény első fele nekem Gogol csinovnyikait juttatta eszembe, és ettől nem sikerült szabadulnom egészen a könyv végéig. De mindeközben a háttérben az éjszakai őrülettel, divatbemutatókkal, alkohollal és kábítószerrel átitatott lüktetéssel ott van a modern nagyváros, a felhőkarcolók, és a fények.
Érdekes, izgalmas olvasmányélmény, de számomra a legfontosabb része a történetnek az utolsó 50-60 oldalon zajlik, ahol a főhős végre valahára képes valamelyest felnőttként viszonyulni érzésekhez, meg történésekhez, és nemcsak úgy sodródik a semmiben.
Első pillanatban úgy tűnhet, hogy nem teljesen van összefüggés a történet eleje és vége között, sőt még a második pillanatban is volt ilyen érzésem, de ennek ellenére úgy gondolom, hogy ez nem baj, mert minden ember személyisége ellentmondásos lehet, az érzései változhatnak, a gondolatai formálódhatnak. Nem állítom, hogy egy tökéletesen felépített "főhőssel" van dolgunk, és az egész színtér, ahol mozog meglehetősen felszínes, azért mégiscsak sikerül - egy kicsit elnyújtott egysíkú lelki vívódás után, vagy lehet, hogy épp ennek köszönhetően - olyan rétegeit is megmutatni a személyiségének, amit én nem is reméltem.
A történet közepén leginkább egy nagy üresség rémlik, ami valójában ezer irányba elindított, de valahogy kontextus nélkül hagyott szálak kusza gombolyaga, és egy-két szál esetében kifejezetten sajnáltam is, hogy nem lett kifejtve. Valahogy a levegőben lógott az egész. Nem értettem például, miért kap háttértörténetet egy olyan karakter, akivel aztán a szerző nem kezd semmit, egyszerűen el is felejtjük a könyv végére. Viszont biztosan megjegyezzük a "kómabébi" kifejezést. De ennek a kuszaságnak köszönhető, hogy megérthetjük azt az ellentmondást, hogy míg a nyüzsgés és a lüktetés vonz, csábít és magába szippant, egyszerre taszít is.

Érdekes olvasmány, és aki újdonságra, meg kicsit rendhagyó megoldásokra vágyik, annak mindenképp ajánlom. 

10/6 

Jay McInerny: Fények, nagyváros
Európa Könyvkiadó, Budapest, 2007