Arthur Schnitzler: Tágra zárt szemek (Álomnovella)

Messzire, és mélyre visz: álom és valóság határára. A valóság épp annyira nem tudatos, mint az álom, de az álom is valóság: hűtlenség, csalás, árulás, bűn. Meg szeretet, bizalom, félelem. S állíthatjuk-e bármelyikről, hogy csak az az igaz?

És a felismerés, hogy a tökéletlenségtől milyen tökéletes egy emberi kapcsolat. Persze ezt lehet, hogy csak én látom tökéletesnek: az egymásba vetett ilyen szintű bizalmat, az összes falak ledöntését, a másiknak való kiszolgáltatottságot, vállalva a sebezhetőséget is. Persze nem tudatosan. 
Ijesztő, hogy a szürreális mivolta ellenére mennyire emberi az egész történet, s hogy ki tud mondani ki nem mondható, fel nem vállalható érzéseket, gondolatokat. S hogy ezeken túl lehet lépni, felül lehet emelkedni. Felül lehet?

"...egy egész emberélet valósága sem jelenti egyben a legbelsőbb valóságot." (Arthur Schnitzler)

"Mert álom a bűn és álom a jóság,De minden álomnál több a valóság" (Karinthy Frigyes)