Alessandro Baricco könyveit olyankor szoktam kézbe venni, amikor biztosra akarok menni. Mindig jó! 
Szóval semmi meglepő nincs abban, hogy a Mr. Gwyn-t is nagyon szerettem. Mindig, minden mondat annyira a helyén van, és annyira szépen formálódik egésszé a könyv... ahogy Baricconál szokott.

Nem akarok spoilerezni, úgyhogy csak három dolgot ragadnék ki a történetből. Ezek is inkább olyasmik, amik nincsenek konkrétan leírva, de nekem mégis leginkább ezekről szólt a könyv:
1. Bármit is csinálsz, azt csináld hittel és lelkesedéssel. Nem számít, hogy soha senki nem csinálta előtted. Nem számít, hogy amíg te nem csináltad, addig az a dolog nem is létezett. Higgy abban, amit csinálsz, legyen az a munkád, a nagymosás, vagy egy beszélgetés valakivel.
2. Minden ember egy történet. És minden történet szép. És minden történet fontos és egyedi. A saját magam értékes és különleges voltáról szerintem nem tudna ennyire meggyőzni - mint ahogy Baricco meggyőzött - egyetlen ezoterikus/terápiás könyv sem. 

3. Külön kell választanom ezt a harmadik pontot a többitől, mert ez egy kicsit kapcsolódik az előzőhöz (valójában annak egy része), de mégis fontosnak tartom külön is kiemelni: van a történetben egy női szereplő, aki kövér. A kövérségét mintegy mellékesen tudjuk meg menetközben, viszont a legelső pillanattól nyilvánvaló, hogy egy nagyon szép nő az illető. És a kövérsége és a szépsége között nincs ott, hogy "de", vagy, hogy "így is", "ennek ellenére", vagy bármilyen hasonló kifejezés. A kövérség egy ugyanolyan tulajdonság, mint hogy milyen ruhát visel, vagy hogy milyen színű a haja, vagy hogy mi a kedvenc könyve. És ez nekem nagyon tetszik, mert végre valahol úgy jelenik meg ez az egyébként "problémás" tulajdonság, hogy nem számít.
Gondolkozzatok így, emberek! 

10/10

Alessandro Baricco: Mr. Gwyn
Helikon Kiadó, 2012

Egy kiárusításon vásároltam - emlékszem, nevetségesen olcsón - Marek Sindelka könyvét, méghozzá a borítója miatt. Ez most megint egy olyan könyv, amit a külseje alapján ítéltem meg, és ilyenkor mindig nagyon kalandos az igazi megismerés.

Az első oldalaknál még azt gondoltam, hogy hiba volt a Hibát választani, aztán kiderült, hogy egy kifejezetten izgalmas könyvvel van dolgom, ami kicsit szürreális, kicsit misztikus, és számomra egy kicsit megfoghatatlan is.

A történet egy különleges virágról szól, amit a legenda szerint egy magányos ember nemesített. A virág olyan szomorú volt, mint amilyen gyönyörű, és nagyon rövid ideig élt. Ám az ember az istenekhez fohászkodott, hogy a növénynek adhassa életét, így szelleme átköltözött a virágba, ami aztán újra életre kelt. 
A történet csupa rejtély, csupa titok, misztikum és varázslat. Álom és valóság sokszor összemosódik, de a valóság sem kevésbé szürreális, mint az álom.
Az élet - halál - újjászületés körforgása ismétlődik az egyes epizódokban. Az egyéni emberi sorsok számítanak, az újrakezdés lehetősége, vagy épp ennek ellenkezője. 
Emellett pedig egy kicsit véres és durva, viszont egész izgalmas detektívtörténet bontakozik ki a lapokon. Itt-ott elvesztettem a fonalat, de kifejezetten élveztem az egyes események különféle nézőpontból való megmutatását.

Ellentmondásos érzéseim vannak, mert sokszor úgy éreztem, hogy unalmas és kicsit közepes is... de elég különleges - és elég rövid is - ahhoz, hogy megérje az elolvasást. 

7/10 

Marek Sindelka: Hiba

Európa Könyvkiadó, Budapest, 2011

Nem teljesen tartom helyénvalónak, hogy csak azért olvasunk el bizonyos könyveket, mert azokat valaha, valahol betiltották, cenzúrázták stb. Attól, hogy a könyv életútja izgalmas, vagy érdekes, még nem biztos, hogy önmagában a történet is az. De választok olvasmányt kiszámolósdi, borítódizájn, és oldalszám alapján is, D.H. Lawrence regényére pedig kalandos sorsa miatt esett a választás. 

A történet az első világháború utáni időszakban játszódik Angliában, ahol kissé már omladoznak a falak a társadalmi osztályok között. Már eltűnőben a "régi" Anglia, de még épp csak születőben az "új". A regény fő cselekménye egy részletesen leírt szerelmi, de leginkább szexuális kapcsolatról szól, és végülis érthető, hogy ez a dolgokat a nevükön nevező, a romantikát megsemmisítő (vagy egy másfajta romantikát bemutató) regény a 20-as, 30-as évek Angliájában kiverte a biztosítékot. 
Viszont nekem úgy tűnik, hogy a Lady Chatterley szeretője a mai napig nem tudott kitörni abból a skatulyából, amibe a megjelenését követően rögtön belekerült. Ha alaposabban utánaolvasnék, biztosan találnék olyan elemzéseket is a könyvről, amik nem a pornográf botránykönyv mivoltát elemzik, és/vagy ahhoz viszonyítva beszélnek a benne felmerülő egyéb dolgokról, de egy viszonylag felületes utánanézés alapján az ember azt hihetné, hogy ez a könyv elsősorban a szexről szól. (Az egy dolog, hogy manapság az ilyesmi divatos, meg teljesen elfogadott, régen meg nem volt az.)
De nem! Ez a könyv annyi mindenről szól, annyi réteg és árnyalat van benne, hogy a szexualitás arányaiban eltörpül a többi dologhoz képest. Egy gyorsan, és némiképp váratlanul változó világban az emberi élet alapvető értelmét, a szabadság kérdését (rengeteg értelemben), az elfogadást(!), az előítéleteket(!), emberi szerepeket és egy csomó más jelenleg is aktuális társadalmi és személyes kérdést feszeget. 
Mi értelme az ember életének, ha nem a vágyai eléréséért és önmagáért él? Megadjuk-e magunkat a társadalmi konvencióknak, vagy szembe megyünk velük? Vállaljuk-e, hogy nem törődünk az elvárásokkal, és vállaljuk-e az ezzel járó meg nem értettséget, kirekesztettséget? Vagy a be nem teljesült vágyak utáni sóvárgást, egy boldogtalan, ám társadalmilag elfogadott és kényelmes életet választunk? És gyermekünk/testvérünk/társunk mellé állunk-e, segítjük-e ha ő árral szemben indul el?
A végtelenségig lehetne sorolni azokat a kérdéseket, amikkel a könyvet olvasva szembesülünk. Érdemes lenne egyenként kielemezni ezeket a kérdéseket (meg a többit is) az egyes karakterek szempontjából, mert minden szereplő más-más módon küzd meg, vagy éppen nem küzd meg velük.

Az egyetlen problémám az egész könyvvel, hogy a vége nekem nyáladzásba fullad (mégha nem is annyira közhelyes), és ez nem hiányzott. Sőt, el tudtam volna viselni egy sokkal nyersebb zárást is, de ez ízéles dolga, arról pedig nem érdemes vitatkozni.

(Nem gondoltam, hogy ennyire hamar eljön az utolsó Könyvmoly Párbajos bejegyzés, de ez bizony a tizenegyedik már, ami azt jelenti, hogy végére értem a tavaly év végén összeállított listámnak. Nahát! :) )

10/9

David Herbert Lawrence: Lady Chatterley szeretője

Magvető Kiadó, Budapest, 1984

Elég sokáig vártam ezzel a bejegyzéssel, mert úgy éreztem, hogy mindazt, amit a Hárún és a mesék tengeréről gondolok sokkal jobban és szemléletesebben ki tudnám fejezni képekben, mint verbálisan. Aztán végül - azért, hogy belekezdhessek az újabb olvasmányomba - mégiscsak szöveges bejegyzés születik most, néhány rajzzal illusztrálva.

Rushdie is azok közé a szerzők közé tartozik, akikkel pont jó élethelyzetben, pont jó időszakban találkoztam először, ezért alapvetően nagyon pozitív előítélettel viszonyulok minden további művéhez is. A Hárún és a mesék tengere pedig még ennek ellenére is minden várakozásomat felülmúlta.
Varázslatos mese egy kisfiúról, a szeretetről, a mesék születéséről, a gondolatok és az érzések kifejezésének fontosságáról és arról, hogy minden kívánság teljesül.
Az 1001 éjszaka színei, az Alice Csodaországban furcsaságai, a Végtelen történet gondolatai és üzenetei ötvöződnek ebben a könyvben, de benne van az ember csillagokhoz mért jelentéktelensége és jelentősége, és a hétköznapi élet apróságai is.

Olyan szemléletesen és szépen van megírva a történet, hogy amíg olvastam, s még azután is, mindent le akartam rajzolni, amit "láttam". Ilyen könyveket kellene olvasni mindig, ami látszólag könnyű, szórakoztató, pihentető, de nagy gondolatokat indít el, és alkotásra inspirál.

(A rajzok egyébként azóta is folyamatosan készülnek, idővel bővül majd a fenti galéria)

10/10

Salman Rushdie: Hárún és a mesék tengere
Ulpius-ház Könyvkiadó, Budapest, 2007

Mint ahogy a legtöbb kedvenc könyvemmel/szerzőmmel, Otar Csiladze munkáival is teljesen véletlenül találkoztam. Először a Bárki, aki rám talál... c. regényét olvastam, és azóta tudatosan próbáltam begyűjteni a magyarul fellelhető könyveit, ami egyébként nem volt túl nagy kihívás, mivel mindössze három regénye jelent meg. 
Első pillantásra elég ijesztő a regényeinek vastagsága (az 500 oldalnál terjedelmesebb könyvekre mindig hetekig készülök lelkileg, és ezek a regények bőven túl vannak a hatszázon is...), de megérik a fáradtságot, meg az időt.

Ha jól tudom, a Ment egy ember az úton volt Csiladze első megjelent regénye, valamikor a hetvenes években. A történet a görög mitológia kevésbé alapműveltség részét képező közegbe repíti az olvasót, egészen pontosan arra az időszakra, amikor Phrixosz és Hellé az aranygyapjas, szárnyas koson Kolkhiszba menekül. Iaszón, Médeia, Minósz, Daidalosz és Ikarosz időszakában járunk, bár ebben a történetben ők csak mellékes szereplők. 
Csiladze nem azokat a pillanatokat és történéseket ragadja meg, amiket a mitológiából már amúgy is ismerünk, vagy ismerhetünk, hanem egy istenek nélküli (legalábbis ténylegesen megjelenő istenek nélküli), nagyon emberi, és még inkább emberi vágyaktól motivált vetületét mutatja meg egy birodalom, benne emberi életek, családok, sorsok elbukásának.
Rettenetesen összetett, és annak ellenére, hogy alapvetően egy fő szálon fut a cselekmény mégis nagyon sok apró történet és epizód jelenik meg, amik önmagukban is elgondolkodtatók, önmagukban is érdekesek, kerekek, de egymásra fűzve felépítik a regény teljes történetét is. Az epizódok a szereplők személyes érzéseire, életterére korlátozódnak, de a regény mégis egy egész város bukását mutatja be.
Érdekes, hogy a 70-es években a Szovjetunió részét képező Grúziában megjelenhetett egy olyan regény, ami hataloméhségről, kapzsiságról, népre rátelepedő, mindenen átgázoló,mindenáron a "koronába" kapaszkodó uralkodóról, romba dőlő életekről, és birka módra beletörődő emberekről szól. Mert a mitológiai közeg nyilvánvalóan csak körítés. Játszódhatna ugyanez a történet a történelem bármelyik korszakában.

Szeretem, ahogy Csiladze mesél. A történet lassan hömpölyög előre, de minden fontos, és alapvetően minden érdekes. Aki nem szereti a lassú történeteket, meg a hosszúakat, annak nem ajánlom, de aki szeret elmélyülni, beletemetkezni, és nem bánja, ha sokat kell lapoznia, az mindenképp ismerkedjen meg valamelyik regényével.

10/9

Otar Csiladze: Ment egy ember az úton
Magvető Kiadó, Budapest, 1983

Középiskolás voltam, amikor a legjobb barátnőm szörnyülködve mesélte, milyen borzasztóan rossz könyvet olvasott a választható kötelezők közül, és mindenféleképpen kerüljem el messzire ezt a regényt.
De az Üvöltő szelek mégiscsak klasszikus, és bár tizenévesen tényleg kihagytam, most úgy döntöttem, itt az ideje megismerkedni vele.

A történet a 18. és 19. század fordulóján játszódik, egy félreeső uradalomban, az unatkozó nemesek, nincstelen árvák, kisemmizett urak és érdekkapcsolatok világában. Közhelyes minden, és mindenki, de a történet eleje izgalmakat, rejtélyeket ígér kísértetekkel, hazajáró lelkekkel, nyugodni nem tudó holtakkal, halott szerelmekkel.
A mesélő a világ legostobább embere - szerintem - de az ő ostobasággal párosuló kíváncsiságának köszönhetően derül ki, hogy sötét titok lappang, kísértetek járják a vidéket. stb.  Akikről aztán úgy elfeledkezik a szerző, mintha soha nem is említette volna őket. Elmesél egy szövevényes történetet egy beteljesületlen szerelemről, a szerelmesek szomorú sorsáról, az ő gyermekeik/hozzátartozóik szintén szomorú sorsáról. És ennyi.

A karakterek idegesítően buták, nincs egyetlen egy olyan szereplő az egész regényben, aki akár érzelmileg akár intellektuálisan legalább egy kicsi intelligenciával rendelkezne. Még a házvezetőnő a legjobb ebből a szempontból, de ő meg teljes szereptévesztésben él - bár az is igaz, hogy ilyen ostoba és az életre tökéletesen alkalmatlan urak, úrnők, úrfik és kisasszonyok között nem csoda, ha a házvezetőnő nem azt teszi, amit parancsolnak neki, hanem, amit jónak lát.

A könyv számomra egyetlen pozitív és üdítően kellemes tulajdonsága, hogy annak ellenére, hogy egy szerelmi történetről van szó, csak mérsékelten nyálas. De hajlandó lennék megbocsátani a nyálasságot, ha lenne mögötte történet. Az elején felvillanó apró, ígéretes epizódok később nem kapcsolódnak semmihez, eltűnnek a mesélő kezdetben igen intenzív kíváncsiságával együtt... Kár.

Az a helyzet, hogy a barátnőmnek annakidején igaza volt. Ez a regény borzalmasan rossz.
A magyar címet pedig egyszerűen nem értem. Miért ez a címe? Komolyan...

10/1

Emily Brontë: Üvöltő szelek
Európa Könyvkiadó, Budapest, 2008

Vannak olyan kedvenc könyveim, amiket úgy őrzök a polcomon, hogy bár még nem olvastam őket, előre tudom, hogy tetszeni fognak. Külön számon tartom mindegyiket, úgy tekintek rájuk, mintha már ismerném őket. A kedvenceim, holott sokszor még a szerzőjükről se tudok semmit a nevén kívül.
Martin Amis könyvei is nagy becsben vannak a polcomon, pedig egészen mostanáig semmit nem olvastam tőle. A Sikert egy könyvtári kiárusításon vásároltam száz forintért néhány évvel ezelőtt, és már akkor eldöntöttem, hogy az egyik legjobb könyv lesz, amit majd elolvasok. 

A történet két főhőse (és mesélője) Terry és Gregory mostohatestvérek, felnőtt éveik elején járnak. Felváltva mesélik el az olvasónak ugyanazokat a történéseket, a saját nézőpontjukból. És természetesen minden mostohatestvérnek maga felé hajlik a keze.
Ennek - és a szófordulatoknak, kifejezéseknek, és egyáltalán az egész szövegnek - köszönhetően egy elég mulatságos alaphangja van a történetnek. Annak a történetnek, ami amúgy tragikus, és groteszk, és amíg fel-felnevetünk, vagy elmosolyodunk, megváltozik a világ, felcserélődnek a társadalmi szerepek, emberi életek mennek tönkre, vagy múlnak el. S mindez olyan észrevétlenül történik, hogy az ember egyszercsak arra eszmél, hogy aki sikeres volt az imént, most már bizony nem az; aki eddig "senki" volt, már valaki. A gazdagok elszegényedtek, a szegények meggazdagodtak...

Egyszer fent, egyszer lent - mondhatnánk, de többről van itt szó. Az egykori elit bukásáról, az alsóbb osztályok felemelkedéséről úgy, hogy ők maguk sem veszik észre közben a változást. Ők sem tudnák megmondani, hogy mikor romlott el/változott meg valami. Egyszerűen csak arra eszmélnek, hogy a társadalom már máshogyan működik. 

A forma, és a tartalom kontrasztja tette számomra igazán jelentőssé ezt a könyvet. A tréfás szerkesztés, az eltúlzott, paródia jellegű karakterábrázolás szembeállítása egy alapvetően tragikus történettel. 

Egyértelműen kedvenc:

10/10

Martin Amis: Siker
Magvető Kiadó, Budapest, 1987

Eléggé tartottam ettől a regénytől - annak ellenére, hogy a fülszövegen, meg néhány interneten található összefoglalón kívül semmilyen előzetes ismeretem nem volt róla -, és így utólag belátom, hogy nem volt teljesen alaptalan az aggodalmam.

Az esetek többségében kifejezetten nem szeretem az ennyire durva, meg nyers történeteket/filmeket/könyveket, mert hajlamosak felszínesek maradni. De ez a könyv jó!
Komolyan nem értem, hogy a mostanában divatos meglehetősen szexuális tartalmú regények, illetve azokból készült filmek hogyan érhetnek el sikereket, amikor ilyen témában itt van például ez a regény is, ami - amellet, hogy tényleg nagyon (!) beteg - sodró, meg fantáziadús, meg néha félelmetesen mély (mármint a szó lelki értelmében is), ráadásul átélhető. És nem lehet letenni, mert úristen, mi fog itt még történni. 

A történet ember, gép, halál, sérülés és szexuális vágy nagyon furcsa és perverz viszonyáról szól. Tökéletes természetességgel, és magától értetődően fordul ki az emberi élet, és az emberi vágyak a normális (legalábbis az általánosan normálisnak elfogadott) mederből. Bármilyen furcsa és abnormális is minden egyes epizód, egészen elfogadható, hogy a világ - nyilván kicsit sarkítva és eltúlozva - így működik. Vagy működik így is.
Van az a mondás, hogy a tárgyakat használni, az embereket pedig szeretni kell. Ebben a történetben - ahogy egyébként sajnos sokszor a valóságban is - az emberek nem igazán számítanak. Az emberek is csak eszközök. A valódi érzelmeket és vágyakat a tárgyak - autók, repülőgépek, lehetőség szerint roncsok - váltják ki. Vagy az ezek által okozott sérülések.

Az egyik sokkból a másikba esés nekem nagyjából a könyv feléig tartott. Addig tényleg nem lehetett letenni. Aztán valahogy elfogyott a lendület, meg a meglepetés ereje, és a vége felé már kifejezetten zavart a történet perverzitása. De ezzel együtt is: ez a könyv jó! Méghozzá nagyon jó! 

10/8

J. G. Ballard: Karambol
Cartaphilus Könyvikadó, 2010

Úgy tűnik, újabban megtalálnak könyv formájában is azok a történetek, amiket filmen már láttam valamikor. Ilyen történet Audrey Niffenegger regénye is, ami teljesen váratlanul került hozzám nemrég. 
Szerettem volna elolvasni már egy ideje, mert a film annakidején nem tetszett, viszont az időutazás témája, meg egyáltalán az idő misztikuma nagyon érdekes volt. Azt reméltem, hogy a könyv majd kárpótol a film kapcsán ért csalódás miatt.

A történet egy olyan férfiről szól (bármi mást is sugall a cím), aki genetikai "problémája", vagy "adottsága" miatt képes az időutazásra. Ennek köszönhetően szeret bele leendő felesége, de az élete minden igazán fontos pillanatát időutazóként éli meg. Nekem ez a téma, és ez az ötlet nagyon tetszik. Olyan ellentmondásos kérdéseket vet fel, olyan helyzeteket teremt, amiken a végtelenségig lehetne gondolkodni. Hogyan lehet valaki kvázi egyszerre a múltban, a jövőben és a jelenben? Változik-e bármi a jelenben akkor, ha a múltban megváltoztatunk valamit? Meg lehet-e egyáltalán változtatni a múltat? Vagy a jelent? Vagy a jövőt? 
De...  
... már megint van "de".

Van egy jó ötlet, egy jó téma... és egy rettentő gyenge szöveg... Tudom, hogy ez a könyv ponyva, és nem lenne szabad elvárni igényes irodalmi mondatokat ebben a műfajban, tudom... de ha eltekintek az igényes irodalmiságtól, vagy egyáltalán az igényes szövegírástól, akkor is követhetetlen az egész. Rengeteg kisebb "fejezetre", és ezeken belül is számos mégkisebb részre töredezik a történet. Minden E/1-ben, jelenidőben van - a jelenidejű történet meséléstől amúgy is égnek áll a hajam - és a mesélő személye is változik: hol a férfi, hol a nő. Számomra teljesen kaotikus volt az egész, szóval ha nem ugrálna a történet emellett az időben, akkor se lehetne követni.

Elég nagy csalódás, hogy a történet legérdekesebb eleme valójában csak egy mellékes körülmény. Oké, ugrálunk az időben, és a regény elején foglalkozik is a témával a szerző egy kicsit mélyebben, de ennyi. Minden - még az időutazás is - csak körítés egy szerelmi történethez. 
Szeretem én a romantikus regényeket, nem lenne ezzel a témával semmi baj, ha nem lenne üres, és kifejezéstelen, és semmitmondó az egész. Kb. 600 oldal szól erről a kapcsolatról, de ennek ellenére nem érződik az a nagy szerelem, amit verbálisan háromsoronként az arcunkba tolnak. Szerintem attól, hogy folyamatosan szexelnek/szexre gondolnak/szexről beszélnek még nem biztos, hogy szerelmesek egymásba. Sőt. Hol vannak az egyszerű hétköznapok? A meghitt pillanatok? A melegség, az összetartozás, a közös történet? Attól, hogy közös könyvben szerepelnek, ennek a két embernek lelkileg az ég világon semmi köze egymáshoz. Vagy ha van is, az ebből a történetből nem derül ki. Hol van a küzdelem, a szenvedély, a szélsőséges boldogság, vagy hol van a gyötrő szenvedés? Minden, ami a szereplőkkel történik, el van intézve egy vállrándítással. Csak azért sejtjük, hogy éreznek is valamit, mert szavakkal tudatja velünk a szerző: Clare aggódik. Clare szeret. Henry fél. De az érzések ilyenfajta megjelenítése nem nagyon teszi lehetővé az olvasó számára, hogy ő is érezzen. Még a legszomorúbb, legtragikusabb pillanatok is unalmasak. 
Hol vannak a normálisan megírt/fejlődő/kidolgozott karakterek és személyiségek, akik emberiek, lelkük van, és éreznek?

Sajnos nagyon hosszan, és sokáig tudnék negatív dolgokat mondani erről a könyvről, de a legnagyobb probléma az vele, hogy a zseniális alapötlet nem lett odaadva valakinek, aki tud regényt írni, hangsúlyokat elhelyezni, karaktert és történetet építeni, érzéseket megjeleníteni, közhelyeket mellőzni, stb. 
Bármennyire is nem tetszett a film, ott a vizuális eszköztár segítségével azért lényegesen jobban oldották meg a feladatot.

10/0

Audrey Niffenegger: Az időutazó felesége

Athenaeum, Budapest, 2009

Nem gondoltam volna, hogy ennyire nehéz lesz olvasónaplót írni egy klasszikusról, de az a helyzet, hogy napok óta próbálom megfogalmazni a gondolataimat a könyvről, és még mindig csak az első mondatomnál tartok.
Nagyjából 17 éve tervezem, hogy Hemingwaytől olvasok valamit, de ez mindig csak terv maradt. Mostanáig. Kézenfekvő volt egy elbeszéléseket tartalmazó kötetet választani, hiszen így egyszerre több művével is megismerkedhettem, a címadó történet pedig különösen érdekelt. És nem okozott csalódást. (Ami a könyv többi részéről viszont sajnos nem mondható el.)

A történet (Az öreg halász és a tenger) egy öreg halász küzdelméről szól (egy hatalmas hallal, az élettel, a tengerrel, saját magával - értelmezés, meg elmélyülés kérdése). Ennyi az egész. De mindez annyira izgalmas és érdekes, és lebilincselő és elgondolkodtató, hogy nem bírtam letenni a könyvet, amíg a történet végére nem értem. Azt hiszem, igazán zseniális az az író, aki ilyen magával ragadó és tényleg a zsigerekig hatoló mű megalkotására képes úgy, hogy a cselekmény mindeközben nem valami változatos (értsd: nem történik cselekmény szintjén az ég világon semmi). De az öreg halász - és az olvasó - lelkében és gondolataiban annál inkább...

A kötet többi elbeszélése nekem kevés volt, főleg egy ilyen indítás után... - de persze ez eléggé szubjektív, lehet, hogy én voltam kevés hozzájuk. A történetek többségének nem értettem a mondanivalóját, nem tudom, miről szóltak valójában, mert ezeknél is a sorok között, a cselekmény mögé nézve kellett volna felfedezni az igazi mélységeket. Sajnos nekem ez csak néhány esetben sikerült.

10/5 (De csak az elbeszélések miatt. Ha csak a címadó történetet nézem, akkor 10/10.)

Ernest Hemingway: Az öreg halász és a tenger - Elbeszélések - 
Európa Könyvkiadó, Budapest, 1994