Nem nagyon tudok olyan témát, vagy kérdéskört felhozni, ami helytől, és időtől függetlenül mindig ennyire aktuális lenne, mint az emberi kapcsolatok problematikája. Engem már régóta foglalkoztat, hogy egy emberi kapcsolatban (legyen az férfi-nő, szülő-gyerek, barát-barát, testvér-testvér viszonya), ami a dolog természetéből adódóan kompromisszumokkal jár, hogyan őrizhető meg (vagy épp szerezhető vissza) az egyén szabadsága. Hogyan nem lesz egy kapcsolatból fölé-alá rendeltség, vagy rosszabb esetben alá-alá rendeltség? Hogyan lehet kilépni - ki lehet-e lépni - egy nem működő, vagy rosszul működő emberi kapcsolatból, vagy ami talán még nehezebb, egy kényelmes megszokásból?

Ezeket a kérdéseket boncolgatja - méghozzá nagyon érzékenyen, és nagyon érzékletesen - Richard Yates könyve is.

A  regény az 50-es évek amerikájában játszódik, egy optimális esetben idilli közegben, és élethelyzetben. Adott egy fiatal házaspár, két kisgyerek, rendezett kertvárosi házikó, baráti vacsorák… Épp csak semmi és senki nincs a helyén ebben a  történetben. Mindezek a dolgok egy pillanatig sem keltik az idill leghalványabb érzetét sem, sőt egy egész kicsi pozitív érzést sem váltanak ki. Ennek a könyvnek minden sora a kilátástalanságról, az ürességről, az elkeseredettségről szól. 
A rendezett életek valójában ziláltak, a barátságok felszínesek és üresek, az élet értelmetlen és céltalan. 
Az alig harmincéves férj, s a huszonéves feleség ebből a helyzetből, ebből a sivár és üres életből próbál menekülni, teljesen reménytelenül. 

Azon kevés történetek közé tartozik ez, amiket előbb láttam filmen, minthogy a könyvet olvastam volna. Viszont amikor a könyvbe belekezdtem, nem emlékeztem a filmből semmire. Csak egy elég nyomasztó érzés maradt meg, de egyetlen epizódot sem tudtam felidézni. Egészen biztos vagyok benne, hogy - annak ellenére, hogy most még azért emlékszem - idővel a könyvvel is így járok majd. Mert nem az az igazán fontos, ami történik, mégcsak nem is az számít, hogy mi a történet vége. Sokkal fontosabb, az az érzés, ami iszonyú intenzíven van jelen a legelső oldaltól, s aztán se ereszt: hogy a saját életünkért, saját boldogságunkért mi magunk vagyunk a felelősek. És ha rossz döntést hozunk, annak viselni kell a következményeit. Hogy szembe kell nézni a saját hibáinkkal, és fel kell ismerni, hogy mi magunk tehetünk a boldogságunkról, vagy boldogtalanságunkról. Hogy nem - sosem! - valaki más a hibás. Elég fontos tanulság, hogy változtatni mindig lehet, mindig érdemes - lehetőleg minél előbb -, csak elég nehéz. 

Zseniális könyv, ha azt nézzük, milyen intenzíven, és milyen átélhetően ad át érzéseket. De épp ezért engem rettenetesen megviselt, és az az igazság, hogy ha nem kell róla olvasónaplót írnom, akkor félbe hagytam volna - pedig meglehetősen ritkán teszek ilyet. 

Szóval nehéz, és mély, és fájdalmas, de aki elolvassa az vagy bölcsebb lesz, vagy erősebb, vagy jobb ember. Bármelyik is, megéri!

10/10

Richard Yates: A szabadság útjai
Partvonal, Budapest, 2009